Brazil jiu-jitsu, első hónap.
Ahhoz, hogy fenntartható legyen a fejlődés érdemes kilépni a komfortból, még ha néha szó szerint fáj is 💪🙏
Addiktív. Tiszta. Ösztönös.
Talán így tudnám leginkább leírni a Brazil Jiu-Jitsuban eddig megélt élményeimet. Eddigi életemben soha nem csináltam semmilyen küzdősportot, de mindig is vonzott a harcművészetek filozófiája. A jitsu egy olyan keveréke a kognitív és a fizikai kihívásnak, ami teljes összpontosítást igényel az edzés minden pillanatában. Semmi más nem létezik, csak a mozgás, a flow, és a tudatos jelenlét. Ilyen intenzív, adrenalin-fűtötte állapotot régen éreztem.
Az első meglepetés ott ért, amikor rájöttem, hogy a jó kondíció, amit eddig ismerni véltem, itt új értelmet nyer. Futok, bicajozok, edzek, odafigyelek az egészségemre, tisztán étkezem, jól alszom. Mégis, az első néhány edzésen, amikor percekig gurultam, újra kellett gondolnom magamban az állóképességemet. Eleinte képtelen voltam pihenő nélkül végigcsinálni az edzéseket, hányingerrel, szédüléssel, levegő után kapkodva hagytam abba. Aztán elérkezett a negyedik edzés, amikor először bírtam végig pihenő nélkül, és eufória áradt szét bennem – olyasmi, amit ritkán tapasztal az ember.
Sérülékenység tudata = fejlődés
Azért választottam ezt a sportot, mert tudatosan kerestem egy olyan tevékenységet, ami kiszakít a komfortzónámból. Cégvezetőként, managerként megszoktuk, hogy semmi sem lehetetlen, és sokszor olyan nagy önbizalmat építünk fel, ami szinte sebezhetetlenné tesz minket. Ez azonban illúzió. A valóság meghazudtolása.
Hiszem, hogy az egyéni buborékból való tudatos kilépés az egyetlen módja a fenntartható fejlődésnek.
A jiu-jitsu pedig könyörtelenül megtanít arra, hogy mindannyian sérülékenyek vagyunk.
Mikor kell még harcolni, és mikor engedsz el
Van az a pont, ahol nincs tovább. A Jitsu pontosan megmutatja, meddig érdemes küzdeni, és mikor kell elengedni. Van, amikor azt hiszed, már nincs több levegő, de egy apró mozdulattal még nyerhetsz néhány másodpercet, ami elég lehet a szabaduláshoz. És van olyan, amikor ez nem lehetséges. Akkor jön a "kopogás".
Ebben a sportban a fizikai-lelki határaidat folyamatosan feszegeted, és nemcsak azt tanulod meg, hogyan szabadulj ki a szorult helyzetekből, hanem azt is, hogy mikor kell elfogadnod a vereséget.
A leadership 1000 arca
Vezetni sokféleképpen lehet, ezt már megtanultam az üzleti életben.
Minden vezetőnek van egy stílusa, viselkedési mintája. De az igazi vezetés nem a szavakban rejlik, hanem a tettekben. Az edzőnk, Bence jelenléte tiszta és egyértelmű. Az energiája átragad mindenkire, és a legkeményebb csapattagok is tisztelettel követik őt. Se dominálnia, se intellektuális csatákat, manipulációt végrehajtani nem kell ahhoz, hogy vezesse a csapatot – egyszerűen jelen van. Ez egy más szintje a vezetésnek, amit érdemes lenne minden vezetőnek megismerni.
A Jiu-Jitsu tanítása eddig:
Példát mutatott arra, hogy a csapat legerősebbje is lehet kedves, figyelmes és empatikus, anélkül, hogy visszaélne a tudásával és az erejével.
Megtanít arra, hogy éles maradj még a legnagyobb fizikai és mentális nyomás alatt is.
Megtanít arra is, hogy különbséget tegyél a nehéz és a végzetes helyzetek között, egy nehéz helyzet nem egyenlő egy végzetes helyzettel.
Többször volt már, hogy úgy éreztem, kilátástalan a pozíció, de egy kis adag kitartással és átgondolással sikerült kikerülnöm belőle.
A végzetes helyzet azonban könnyen felismerhető. Amikor azt érzed, hogy bezártak, nincs levegőd, és egy erős, felfelé irányuló nyomás nehezedik a fejedre, akkor elérkezett a pillanat a kopogásra.
Megtanít arra, hogy a vérző orr eláll, a kék-zöld foltok elmúlnak, de a lényege örökre megmarad.
Ez a sport nekem egy utazás. Egy lelki és fizikai felfedezés, ahol minden gurulással közelebb kerülünk önmagunkhoz. Gyere Jitsu, ismerjük meg egymást még jobban.
Peace & Love 🙌
N.